Néha kettészakad a lélek…
Nem is olyan régen, ez a lakás még tele volt élettel – csalódásokkal teli, de élettel! Hiszen nincs abban semmi, ilyen az élet. Apróbb és picit nagyobb hajlítások beleférnek. Most is hazudtam, magammal szemben sem vagyok őszinte. Azt mondtam volna, hogy nem is olyan régen. Olyan messze van már az idő, amire utaltam, hogy már alig emlékszem. És megint hazudtam! Messze van, tényleg. De nagyon is jól emlékszem, minden egyes percét, pillanatát, újra és újra átélem. Felidéződenk bennem, napról napra, percről percre. A múlt – az életem – itt lüktet bennem. Ha nem lenne bennem a szívem, akkor sem történne semmi sem. Amúgy sincs már, összetört tavaly szeptemberben. Csak egy dobozka maradt, tele a fényképeddel. Itt van, mélyen a mellkasomban, ha ráteszem a kezem, érzem. Pont fölötte van, illetve alatta – lüktet, vagy remeg? Por lepi már be lassan, de még eleven. Úgy tele van a kis ereklye, hogy lezárni sem lehet. nem számítottam ennyi jóra – túl hamar megtelt. Ami persze nem baj, örülök én neki, csak kibaszott kellemetlen, hogy akármit csinálok, akármerre járok, fordulok, mozdulok, megbotlok, vagy épp kiegyensúlyozott vagyok, vagy netalán jókedvemben ugrálok, kiesik belőle valami! Apró cserbenhagyások, nagy ölelések – ezek voltunk mi, angyalok a szürke népnek. Megmutattuk, hogy így is lehet, hogy megtesszük a másikért, amit nem kért, és elfelejtjük, amit szeretne. De, ha igazán kellett – mindig ott voltunk mellette. Majd, ha újra megölelhetlek, megköszönöm neked, hogy velem voltál, hogy melletted lehettem - hogy együtt éltünk, különös - de igaz - szerelemben.
Ui.: tudod, egy ilyen embert, mint Mi, csak egyetlen másik érthet meg! És meg is ért, akármilyen messze is legyen!
A mai bajegyzésem mellé ajánlom Johnny Cash-től a Hurt-öt.
A sár, a pocsolya, egy túlzásnak hitt mosoly, egy grimasznak vélt gesztus, a könnyek, és persze a szavak, sok mindent elfednek. Figyeljetek oda jobban! Igaz, hogy nehéz futni a ködben. De nem is kell. Néha meg kell állni és körülnézni, lelazulni, picit megpihenni – egyszerűen csak ücsörögni. Mindenünk megvan, körülöttünk hevernek csak össze kell szedni őket. Ha így nem ment, nézz más szemmel – mondjuk csukd be őket. Ha túl sok volt a csúnya szó, fordulj meg! Van, ami nem éri meg. Ennyi – azt hiszem.
Ma belenéztem a tükörbe, és jó érzés töltött el. Elégedett voltam; és elhittem, hogy egyszer valaki más is elégedett lesz velem, és szeretni fog… engem. (Most mosolygok, jól esik ezt leírni. Mint ahogy jó volt látni tegnap egy olyan filmet, aminek a vége hepiend. Annyira jól esett! Ahogyan Hank mondta a kislányának, attól még, hogy valaki rossz, nem biztos, hogy igaza van. És ebből következik: attól még, hogy valami szép, nem feltétlenül kell mesének lennie. Azt hiszem…)
Érezzétek jól magatokat, akárhol legyetek is, akármit is csináljatok éppen – és vigyázzatok magatokra, és, ha van, a párotokra! Bret
- még hozzám sem szóltál, mondj már valamit nekem! - visít felém egy nőinek csúfolt hang. nem szólok, csak elfordítom a fejem. megvárom míg testem többi része is utánafordul, megtámasztom magam az ágy szélén, felállok. legalábbis ez volt a tervem, de nem megy...
- és akkor mi volt az a vers, a virágok, az ígéretek?! azt hittem, hogy te jó ember vagy! te nem voltál ilyen, más voltál!! ... figyelsz egyáltalán, bret?! - utolsókat rúgja, lendülete elfogyott. lassan feladja - legalábbis remélem. még várok picit, bele kell törődnie. nem fog hisztériázni, ő nem olyan. nem akartam, de kimondom - törődj már bele! - reggeli tompaság itatta át hangomat, ez elvette a mondandóm élét. és ez a kis butuska, annyira hinni akar bennem, hogy negatívból közömbösbe, abból pedig egyenesen pozitívba fordította át keménynek szánt szavaimat.
a légzésén hallom, hogy sikerült megnyugtatnia magát képzelt magyarázatával. hátra sem kell fordulnom - nem is tudnék, az undor nem enged - és látom, hogy mosolyog... tudom, érzem, már előre érzem, a zsigereimben, a bőrömön, hozzám fog bújni. kiráz a hideg, és ingerülten hátraszólok - hozzám ne érj, baz'meg! na, ezt vette.
- mért csinálod ezt bret? te nem vagy ilyen! - ó, a drága, még képes lenne megmenteni engem.
sír, egészen halkan pityereg. - köszönöm istenem!
felöltözik. felöltözöm. elmegy. végre. a lift csattanása után lépek csak az ajtóhoz. rázárom, kettőre. még nem vagyok egészen magamnál, messze van még, míg éber leszek. először a testem veszi fel a felkelő nap ritmusát. görcsöl a gyomrom. mi a fasz van !? – mért csinálod ezt velem bret? Nem vagy te ilyen! – nyávognak a fejemben. megreggeleizek, utána jobb lesz.
a nap óránként néhány centi sebességgel kúszik feljebb a horizonton; vonszolja magával az aktivációs szintemet. kell ez nekem?! behúzom a függönyt és visszafekszem. a gyomrom még mindig háborog; nem is voltam éhes - tényleg nem vagyok én ilyen…
nulladik pont. giccs a népnek - avagy dal prózában
közömbös kísértet az ember. nem akar semmit. nem rémíszt meg, nem üzen. észrevétlen létezik. nem érez, és nem érint meg, csak ellebeg mellettünk.
de vagyunk néhányan, akik csak állunk itt, és nem értjük. nem értjük mi történik - vagy mi történt egyszer?! mikor történt a változás? a valaha volt nők és férfiak, ma egyszerű rabszolgák. légies robotok, választógépek, kik előre telepített algoritmusok szerint léteznek. sosem veszítenek, sosem nyernek - a rendszer védi őket.
nincs többé fekete, vagy fehér, a színek is eltűntek. érzékeink elsatnyultak; minden mint a pisi langyos lett.
a lényeg, hogy termeljünk, fát, kiflit, gyereket. meginogni nem szabad, felbukni meg pláne nem! nem állhat le a gyár, produkálni kell! hogy megéljünk, hogy menők legyünk. az asztalra kifli, a zsebbe kamerás mobil kell.
