Zsúfolt bevásárlóközpont, tele emberekkel, akik az utolsó fillérjüket készülnek elkölteni. Mindenre elszánt arcok, hitelre készen – az ünnep előszele. Tele szatyrok, hamis mosolyok a gondterhes arcról – kicsit szerepet játszik, kicsit pihen – a gyermek felé. S rá a válasz a kicsitől. Az övé nagyon más, még őszinte. Azt hiszi, minden rendben. A várva várt Barbie-ház és meglepetésnek szánt, de kiszámítható csokik, minden mennyiségben.
Hát ilyenek vagyunk mi emberek. Megvesszük a szeretetet 0% Thm-mel. Nem gond, csak épp az elszámolásnál nem fog stimmelni az egyenlet. Ez a Thm dolog egyébként csak a lelkiismeretünk miatt kell; tudunk aludni tőle. És ha nincs készpénzünk, mert nem mindent kapni ám meg hitelre – hihetetlen, de így van! Itt van mindjárt példának az élelmiszer, mert hát a rokonlátogatás, fogadás szép, de megkerülhetetlen mellékhatása a süti-verseny. És erre bizony készülni kell, sok-sok alapanyagot kíván a szemet gyönyörködtető csemege, ami egyébként sokkal kevésbé ízlik – mindenkinek -, mint egyszerűbb társaik, de azért is ilyen lesz. Elvégre jobbnak kell lennem, mint a húgom. Persze.
(...)
- Fiatalember, megmutatná a táskáját? – zökkent ki viszonylag kellemes révületemből egy angyalarcú biztonsági őr. Fajtájának az a példánya, akit ha meglátok, remegni kezdek, érzem, elfog a rettegés, nem menekülhetek – nevetséges, nem igaz, hogy nem szűrik őket. Megesik rajta a szívem, udvariasan felelek: - Hát persze. – És már nyitom is a táskámat. – Köszönöm szépen! – mondja, és mosolyog. Milyen kedves: - Szép napot! – jobbkedvűen odébb állok, de még mindig nem értem, hogy került ez ide?!
A security guard iránt érzett szánalom egészen a két üzletik tartja bennem a lelket. Még mosolygok is magamban. Elvégre ünnepre készülünk, vagy nem?
Nagy átkelésem ezután meglepően könnyedén megy. Mégiscsak volt valami ebben az őrben. A repkedő szatyrokat, száguldó nagymamákat, de még az utánuk lobogó unokák áradatát is könnyedén veszem. Hajolok, félrelépek, elfordulok, megbocsáttok, és néha még elnézést is kérek. Az útbaigazítás és a cigilejmolást is túléltem, így a következő szintre léphettem. Büszke is vagyok magamra. Ez pedig nem más, mint esendő vágyaim kielégítése végett egy laza kis koradélutáni sorbanállás a trafikosnál. Alig idegtépő, amikor is 20-an kérdezik meg előtted kb. ugyanazt. Az sem akadály, hogy ki van írva, ahogyan az sem, hogy egyesek havonta, hetente, de a legelvetemültebbek akár naponta is képesek eljátszani ugyanazt. És az eladók türelme – úgy tűnik, végtelen: - Hölgyem/kedves Uram ebben a hónapban is, mint az előzőben, vagy az azt megelőzőben, az újság a hónap harmadik napján jelenik meg./ Igen a lottót ezen a héten is szombat 12-ig lehet feladni – tudja a szerencsejáték Zrt-nek szokása hetente változó szabályrendszerrel rontani az esélyeket.
Én következem. Igen-igen, öhm, ellnézést, ja igen buszjegy és egy cigi lesz. Ezt majdnem bebuktam, ráadásul a célegyenesben! Szerencsére nem mindennap csinálom – mondjuk nem is hard-on kellett volna kezdenem.
