Néha kettészakad a lélek…
Nem is olyan régen, ez a lakás még tele volt élettel – csalódásokkal teli, de élettel! Hiszen nincs abban semmi, ilyen az élet. Apróbb és picit nagyobb hajlítások beleférnek. Most is hazudtam, magammal szemben sem vagyok őszinte. Azt mondtam volna, hogy nem is olyan régen. Olyan messze van már az idő, amire utaltam, hogy már alig emlékszem. És megint hazudtam! Messze van, tényleg. De nagyon is jól emlékszem, minden egyes percét, pillanatát, újra és újra átélem. Felidéződenk bennem, napról napra, percről percre. A múlt – az életem – itt lüktet bennem. Ha nem lenne bennem a szívem, akkor sem történne semmi sem. Amúgy sincs már, összetört tavaly szeptemberben. Csak egy dobozka maradt, tele a fényképeddel. Itt van, mélyen a mellkasomban, ha ráteszem a kezem, érzem. Pont fölötte van, illetve alatta – lüktet, vagy remeg? Por lepi már be lassan, de még eleven. Úgy tele van a kis ereklye, hogy lezárni sem lehet. nem számítottam ennyi jóra – túl hamar megtelt. Ami persze nem baj, örülök én neki, csak kibaszott kellemetlen, hogy akármit csinálok, akármerre járok, fordulok, mozdulok, megbotlok, vagy épp kiegyensúlyozott vagyok, vagy netalán jókedvemben ugrálok, kiesik belőle valami! Apró cserbenhagyások, nagy ölelések – ezek voltunk mi, angyalok a szürke népnek. Megmutattuk, hogy így is lehet, hogy megtesszük a másikért, amit nem kért, és elfelejtjük, amit szeretne. De, ha igazán kellett – mindig ott voltunk mellette. Majd, ha újra megölelhetlek, megköszönöm neked, hogy velem voltál, hogy melletted lehettem - hogy együtt éltünk, különös - de igaz - szerelemben.
Ui.: tudod, egy ilyen embert, mint Mi, csak egyetlen másik érthet meg! És meg is ért, akármilyen messze is legyen!
