árnyak vonulnak a félhomályos utcákon egyetlen közös cél felé... a templomba igyekeznek. mise lesz, úgy éjfél körül, áldást és békességet közvetítenek. ha globálisan nem is, de azért ezekben a percekben, ebben a pár kivételes órában néhányan közülünk tudják, hogy mit kell tenniük. megvan bennük az erő, ami húzza őket nyirkos és hideg céljuk felé - van hitük.
de vannak néhányan, akiknek a mai napon is - mind az eddig eltelteken - csak a négy fal maradt. szédülnek, és rossz érzések gyötrik őket... és nincs mibe kapaszkodniuk.
vannak, akik életet rabolnak maguknak másoktól, az épp mellettük álló ember, aktuális szerető, ünnepi barát, alkalmi család, csillogű élettárs, vagy egy behűtött nyugtató kölcsönöz némi erőt nekik, hogy elfogadható szintre tornásszák a megcsappant életkedvüket.
amikor hátradőlünk, mert épp semmi dolgunk, amire rámondhatnánk, hogy halaszthatatlan, és feltétlenűl meg kell csináljuk, csak hogy épp magunkkal ne kelljen lennünk. ezen ritka és kínzó pillanatokban még előjön a reflex, amit még az elviselhetetlenűl hosszú éhezés sem tudott kiírtani belőlünk, és arra gondolunk, bár itt lennél velem. bár itt lenne... bár... itt lenne...!! de, ki?! ki lenne itt velem, és hol van az az itt?
amikor vágyainknak nincs tárgy, üresen lóg a fejünk fölött, mint valamiféle angyali guiotin. fényes és csillogó, vonza testet és a lelket, jól esik ránézni, kellemes képzeteket kelt. csak épp olyan messze van tőlünk, annyira elérhetetlen, hogy kis pontként az univerzum lándzsája lesz belőle, s mire ideér annyira felgyorsul, hogy elkapni esélyünk sincs, egészen egyszerűen átszakítja pihegő mellkasunkat. és, és ... talán az a legjobb, ... ha ezt nem várjuk meg.
de vannak néhányan, akiknek a mai napon is - mind az eddig eltelteken - csak a négy fal maradt. szédülnek, és rossz érzések gyötrik őket... és nincs mibe kapaszkodniuk.
vannak, akik életet rabolnak maguknak másoktól, az épp mellettük álló ember, aktuális szerető, ünnepi barát, alkalmi család, csillogű élettárs, vagy egy behűtött nyugtató kölcsönöz némi erőt nekik, hogy elfogadható szintre tornásszák a megcsappant életkedvüket.
amikor hátradőlünk, mert épp semmi dolgunk, amire rámondhatnánk, hogy halaszthatatlan, és feltétlenűl meg kell csináljuk, csak hogy épp magunkkal ne kelljen lennünk. ezen ritka és kínzó pillanatokban még előjön a reflex, amit még az elviselhetetlenűl hosszú éhezés sem tudott kiírtani belőlünk, és arra gondolunk, bár itt lennél velem. bár itt lenne... bár... itt lenne...!! de, ki?! ki lenne itt velem, és hol van az az itt?
amikor vágyainknak nincs tárgy, üresen lóg a fejünk fölött, mint valamiféle angyali guiotin. fényes és csillogó, vonza testet és a lelket, jól esik ránézni, kellemes képzeteket kelt. csak épp olyan messze van tőlünk, annyira elérhetetlen, hogy kis pontként az univerzum lándzsája lesz belőle, s mire ideér annyira felgyorsul, hogy elkapni esélyünk sincs, egészen egyszerűen átszakítja pihegő mellkasunkat. és, és ... talán az a legjobb, ... ha ezt nem várjuk meg.
