- még hozzám sem szóltál, mondj már valamit nekem! - visít felém egy nőinek csúfolt hang. nem szólok, csak elfordítom a fejem. megvárom míg testem többi része is utánafordul, megtámasztom magam az ágy szélén, felállok. legalábbis ez volt a tervem, de nem megy...

 - és akkor mi volt az a vers, a virágok, az ígéretek?! azt hittem, hogy te jó ember vagy! te nem voltál ilyen, más voltál!! ... figyelsz egyáltalán, bret?! - utolsókat rúgja, lendülete elfogyott. lassan feladja - legalábbis remélem. még várok picit, bele kell törődnie. nem fog hisztériázni, ő nem olyan. nem akartam, de kimondom - törődj már bele! - reggeli tompaság itatta át hangomat, ez elvette a mondandóm élét. és ez a kis butuska, annyira hinni akar bennem, hogy negatívból közömbösbe, abból pedig egyenesen pozitívba fordította át keménynek szánt szavaimat.

a légzésén hallom, hogy sikerült megnyugtatnia magát képzelt magyarázatával. hátra sem kell fordulnom - nem is tudnék, az undor nem enged - és látom, hogy mosolyog... tudom, érzem, már előre érzem, a zsigereimben, a bőrömön, hozzám fog bújni. kiráz a hideg, és ingerülten hátraszólok - hozzám ne érj, baz'meg! na, ezt vette.

- mért csinálod ezt bret? te nem vagy ilyen! - ó, a drága, még képes lenne megmenteni engem. 

sír, egészen halkan pityereg. - köszönöm istenem!

felöltözik. felöltözöm. elmegy. végre. a lift csattanása után lépek csak az ajtóhoz. rázárom, kettőre. még nem vagyok egészen magamnál, messze van még, míg éber leszek. először a testem veszi fel a felkelő nap ritmusát. görcsöl a gyomrom. mi a fasz van !?  – mért csinálod ezt velem bret? Nem vagy te ilyen! – nyávognak a fejemben. megreggeleizek, utána jobb lesz. 

a nap óránként néhány centi sebességgel kúszik feljebb a horizonton; vonszolja magával az aktivációs szintemet. kell ez nekem?! behúzom a függönyt és visszafekszem. a gyomrom még mindig háborog; nem is voltam éhes - tényleg nem vagyok én ilyen…